Moldovai Köztársaságban letette az esküt az első "carabieri" ezred, jelen volt Mircea Snegur elnök is. Az ezred parancsnoka beszédében elmondta, hogy egy részük Romániában, Tirgu Jiuban kapott kiképzést. /MTI/
1993. április 17.
Vita Zsigmond emlékezett arra, hogy 1944 őszén 15-16 éves magyar fiúkat és lányokat is elvittek a Tirgu Jiu-i internálótáborba. DávidElekes Viktor Árpád 16 éves tanulót 30 diáktársával együtt vitték el Sok iskoláslányt szintén elhurcoltak. A Bethlen Gábor Kollégiumból /Nagyenyed/ a következő tanárokat internálták: Elekes Viktor, Horváth Zoltán, Jarosievitz Zoltán. Vass Albert, Vita Zsigmond, továbbá Kacsó Sándort és a magyar intézmények vezetőit, tisztviselőit. Az egyik túlélő lány elmondta, hogy egy barakkban 150 nőt helyeztek el, négysoros emeletes priccsen aludtak, hátul volt a mosdó, ahol a katonák szeme láttára hideg vízzel kellett mosakodniuk. A tanulókat 1945 júniusában engedték szabadon. /Vita Zsigmond: Tanulók a Tirgu Jiu-i lágerben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17-18./
1994. május 4.
A földvári haláltáborról és a Maniu-gárdistákról többet írtak már, azonban a Targu Jiu-i lágerben is sok magyar volt. Mitegy kétezer dél-erdélyi magyar értelmiségit és sok ártatlan magyar lányt hurcoltak 1944 szeptemberében ebbe a lágerbe, kilenc hónap múlva, 1945 júniusában lerongyolódottan, betegen térhettek haza a túlélők. A láger parancsnoksága semmiféle igazolást nem adott a szabadulóknak. Nem voltak háborús bűnösök, a dél-erdélyi magyarságot szolgálták, emlékezik vissza az egyik volt lágerlakó, Vita Zsigmond. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./
1994. augusztus 2.
Aug. 2-ától a zsil-völgyieket leszámítva gyakorlatilag az ország minden szén-és rézbányája leállt. Százezres tömegek kapcsolódtak a sztrájkba. Tirgu-Jiuban tízezren néznek farkasszemet a rendfenntartókkal. Több szakszervezeti vezető éhségsztrájkba lépett. /Magyar Nemzet, aug. 3./
1994. augusztus 5.
Kilencedik napja tart az olténiai és erdélyi bányászok bérsztrájkja, egyrészt az olténiai szénmedence központjában, Tirgu-Jiuban és a dévai bányaközpontban. Aug. 3-án Tirgu Jiuba érkezett az iparügyi miniszter és azonnal tárgyalni kezdett. A sztrájkolók 50 %-os béremelési követelését 25 %-kal fogadták el. Aug. 4-én több tucat éhségsztrájkoló szakszervezeti vezetőt kórházba kellett vinni. /Új Magyarország, aug. 5./
1994. augusztus 5.
Kilencedik napja tart az olténiai és erdélyi bányászok bérsztrájkja, egyrészt az olténiai szénmedence központjában, Tirgu-Jiuban és a dévai bányaközpontban. Aug. 3-án Tirgu Jiuba érkezett az iparügyi miniszter és azonnal tárgyalni kezdett. A sztrájkolók 50 %-os béremelési követelését 25 %-kal fogadták el. Aug. 4-én több tucat éhségsztrájkoló szakszervezeti vezetőt kórházba kellett vinni. /Új Magyarország, aug. 5./
1994. november 23.
Nov. 23-án az erdélyi történelmi egyházak a kolozsvári Szent Mihály templomban gyászistentiszteletet tartottak az elmúlt 75 év tömeggyilkosságainak és elhurcolásainak áldozatául esett erdélyi magyarok emlékére. A megjelentek között volt Markó Béla és Takács Csaba is. Dr. Csetri Elek történész megemlékezésében hangsúlyozta, hogy a tudományos számbavétel a politikamentes történetírás feladata lenne. Felolvasták az ismert áldozatok névsorát. Az elmúlt időszakban nem volt szabad emlékezni Szárazajta, Gyanta, Kőröstárkány, Kishalmágy, Magyarremete, Csíkszentdomokos, Csíkkarcfalva, Csíkdánfalva, Egeres, Földvár, Tg-Jiu, Baragan, Duna-csatorna, Máramarossziget, Jilava, Nagyenyed ártatlan mártírjaira. - Meg kell mutatnunk, hogy mi nem vagyunk bűnös nemzet, elnyomott kisebbség vagyunk, amely élni akar és Isten segedelmében bízva jogaiért, életéért és jövőjéért harcol - mondta Tőkés László püspök. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 26-27./
1994. december 6.
Novemberben megjelent Tg. Jiuban Scinteia címmel egy fénymásolt lap, alcíme: az RKP országos tanácsának lapja. Dec. 22-én újból ki akarják adni a Scinteiát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 6./
1994. december 14.
Targu Jiu városban újabb kommunista párt alakult, az RKP-94. Valószínűleg a kommunista utódpártból, az Ilie Verdet vezette Szocialista Munkapártból kizártak jönnek majd ebbe az új alakulatba. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 14./
1999. december 8.
Az SZKT legutóbbi ülésén Kerekes Károly képviselő javaslatára a 105/1999-es számú kormányrendelet hiányossága során előálló helyzetet is megvitatták. A képviselő hangsúlyozta, a Kisebbségvédelmi Hivatal kezdeményezte kormányrendelet nem teszi lehetővé a romániai magyarság számára is a történelmi igazságtételt, a kormány ezzel a gesztussal csak a romániai zsidóságnak szolgáltatott történelmi igazságtételt. A jogszabály az 1940. szeptember 14. és 1944. augusztus 23. közötti időszakban nemzetiségi okokból üldözött személyek kárpótlását írja elő, és nem vonatkozik az 1944. augusztus 23-át követően egészen 1945 márciusáig súlyos sérelmeket szenvedett romániai magyarságra is. Emlékeztetett: abban az időszakban értelmiségieket, diákokat internáltak a Targu-Jiu-i koncentrációs táborba, a román hatóságok Erdély-szerte hurcolták el a békés lakosság ezreit a földvári haláltáborba, és súlyos, véres megtorlásokra került sor. A képviselő szerint figyelembe véve, hogy a kormányrendelet kezdeményezője éppen a Kisebbségvédelmi Hivatal, nem kiterjeszteni a kárpótlást a romániai magyarságra is, több mint hiba, egyenesen bűn. Kerekes Károly felvetésére Eckstein-Kovács Péter kisebbségvédelmi miniszter válaszolt: semmi lehetőségét nem látták annak, hogy kiterjesszék ezt az időszakot 1945. március 6-ig. Az így megfogalmazott kormányrendelet azonban lehetőséget teremtett arra, hogy legalább Dél-Erdélyben üldözött magyarokat, illetve más nemzetiségűeket is kárpótlásban részesítsék. /Papp Annamária: Történelmi igazságszolgáltatást a romániai magyarságnak is. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./
1995. április 12.
Cornel Ivanciuc, az Academia Catavencu lap munkatársa évek óta folytat magánnyomozást a titkosszolgálatokkal kapcsolatban. Ismeretei szerint kilenc titkosszolgálat létezik Romániában: a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ Magureanuval az élen, az elnökség mellett működő testőrszolgálat /SPP/, élén Dumitru Iliescu vezérőrnaggyal, Iliescu elnök unokatestvérével (ezen szolgálaton belül működik az Elnöki Politikai Információs Iroda /BIPP/, amely az elnök ellen irányuló lehetséges veszélyek elhárításával foglalkozik), a hadseregen belüli szolgálatok: Katonai Információk Igazgatósága, Decebal Ilina tábornok irányításával, Katonai Kémelhárító Igazgatóság, vezetőjük Victor Negulescu tábornok, Külföldi Hírszerző Szolgálat, élén Ioan Talpes altábornaggyal, a belügyminisztériumi két szolgálat a Belügyminisztérium Hírszerző Igazgatósága /U.M. 0215/ és a közelmúltban alakult Rendőr-főfelügyelőségi Különleges Vizsgálati Osztály, az igazságügyminisztériumi szolgálat a Fegyházak Hírszerző Igazgatósága /U.M. 0400/, élén Chis vezérőrnagy, valamint az összes szolgálatot adatokkal ellátó Különleges Távközlési Szolgálat, Coman ezredes irányításával. - Minden jel szerint most alakul a tizedik titkosszolgálat, az antiterrorista alakulat, bár az SRI-n belül is működik egy ilyen részleg. Tirgu-Jiuban beindult az SRI iskolája, a Hírszerzési Líceum. Ebben a kilenc szolgálatban több mint 30 ezer operatív tiszt dolgozik. Cornel Ivanciuc szerint a primér információkat - minden állampolgárról - az SRI, illetve a katonaság őrzi. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 12./
1995. július 25.
Nagyenyeden júl. 15-én először rendezték meg az 1944/45-ben a Targu Jiu-i politikai foglyok táborába zártak találkozóját. 1944 augusztusában Dél-Erdély magyar szellemi vezetőit, a hozzátartozóikat látogató iskolásokat, az útlevéllel itt tartózkodókat, a szászok vezetőit, a nem kívánatos elemeket és a cigányokat hirtelen Gyulafehérvárra vitték és innen tehervonattal a Targu Jiu-i barakktáborba szállították őket. A tábor hatezer foglyából több mint ezer magyar volt, köztük Kacsó Sándor, Vita Zsigmond, Elekes Viktor, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium rektora, Vass Albert festőművész, Tövissy Géza, a Hangya Szövetkezet vezérigazgatója. Márton Áron püspök és mások küldték a csomagokat az éhező foglyoknak. - A mai rendszer nem ismerte el ennek a büntetőtábornak a létezését. /Simén Domokos: Bűnük, hogy magyarok voltak. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 25./
1997. január 30.
Jan. 29-e és febr. elseje között tartották meg Budapesten az Önkormányzati tudásátadás esélyei című konferenciát. E találkozó része a már két éve tartó önkormányzati tréningnek, amelyen a HTMH támogatásával és szervezésében a Kárpát-medence polgármesterei és más, önkormányzati tisztségviselők vesznek részt. A tizennégy erdélyi RMDSZ önkormányzati tisztségviselő, valamint három román nemzetiségű tanácsos részvételét az Ügyvezető Elnökség Önkormányzatokért és Területi Szervezetekért Felelős Főosztálya szervezte meg. Ezen kívül ? a HTMH külön meghívottjaként ? Romániából részt vett Verestóy Attila és Seres Dénes szenátor, Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármester, valamint Petrozsény, Targu Jiu és Ramnicu Valcea polgármesterei. A konferenciát Kuncze Gábor belügyminiszter nyitotta meg, politikai bevezetőt mondott Törzsök Erika, a HTMH elnökhelyettese és Tabajdi Csaba politikai államtitkár. A magyar kormány részéről előadást tartott Zsuffa István, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Tóth Sándor PHARE-irodavezető és dr. Balázs István kormányfőtanácsos. Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Felvidék és Délvidék meghívott előadói mellett, Erdélyből Kolumbán Gábor, a Hargita megyei tanács elnöke tartott előadást az Önkormányzatok részvétele, tapasztalatai önkormányzat-fejlesztési támogatási programokban címmel. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), febr. 3., 958. sz./
2000. október 13.
Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a második világháború idején a romániai kisebbségeket ért atrocitásokért valaki egyáltalán kárpótlásra gondoljon. A tavaly tavasszal kibocsátott 105/1999-es kormányrendelet a Kisebbségvédelmi Minisztérium kezdeményezésére született és kimondja, hogy kárpótlást nyújt azoknak - vagy a túlélő házastársnak - akiket 1940 szeptembere és 1944. augusztus 23-a közt etnikai alapon üldöztek. Kerekes Károly képviselő kérte a kormányrendelet kiegészítését, mert köztudott, hogy 1944. augusztus 23-át követően az erdélyi magyarság atrocitások egész sorát szenvedte el. Hozzátette: a Kisebbségvédelmi Minisztériumnak nem lett volna szabad ilyen szűklátókörűen eljárnia, ezt az időszakot kihagynia. Kerekes az egyik SZKT-n keményen bírálta a Kisebbségvédelmi Minisztérium, a miniszter hibás döntését. Végül Kerekes javaslatát, hogy egészítsék ki a rendelet hatályát a szóbanforgó periódusra, Eckstein Kovács Péter támogatta. 1944 őszén történtek az internálások a földvári, a Targu Jiu-i börtönökbe, ugyanúgy a szárazajtai és a többi tömeggyilkosság. Ennek óriási történelmi és politikai jelentősége van. A törvény ugyanis elismeri, hogy a szóbanforgó időszakban magyarellenes megtorlás következményeként százak kerültek börtönbe, kegyetlen gyilkosság áldozatai lettek ártatlan magyar emberek. - Végül a szenátus elfogadta a törvénytervezetet, a Kekeres által eszközölt kiegészítéssel együtt. A kárpótlási igény benyújtásának határidejét 2001. március 31-e. - Ez a rendelet jogi támasz a földvári emlékmű állítóinak is. A kormányrendelet immár jogi alapot szolgáltat a hídvégieknek ahhoz, hogy az emlékművet visszaállítsák. /Béres Katalin: Törvénybe foglalt kegyelet. = Brassói Lapok (Brassó), okt. 13./
2000. december 8.
A háborús veteránok, hadifoglyok kárpótlására vonatkozó 2000. évi 189. számú törvény azon román állampolgároknak nyújt kárpótlást, akiket 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között nemzetiségi mivoltuk miatt üldöztek. A törvény kezdeményezője, Kerekes Károly parlamenti képviselő szerint a kérdésnek rendkívüli történelmi és politikai jelentősége van, hiszen ezáltal Romániában a törvényhozás szintjén ismerték el azokat a sérelmeket, amelyeket az erdélyi magyarság szenvedett el az akkori román hatóságok részéről. Ez a törvény kárpótlást nyújt azon áldozatok túlélő házastársának, akik a szárazajtai, csíkszentdomokosi, gyergyói, egeresi és gyantai vérengzések áldozatai voltak 1944 őszén, valamint azon személyeknek, akiket zsidó származásuk miatt koncentrációs lágerekbe hurcoltak. A dél- erdélyi magyar közösség számos tagját, főként értelmiségieket és diákokat a Tirgu Jiu-i internálótáborba hurcoltak 1944-ben. A törvény értelmében ezek a személyek is kárpótlásban részesülnek, vagy ha már nem élnek, a túlélő házastársaik jogosultak erre. A törvény értelmében az érintett személyek havi 130.000 lejes juttatásban részesülnek minden, fogságban, deportálásban, kényszerlakhelyen töltött évért. A kényszermunkára hurcoltak havi 55.000 lejes juttatásban részesülnek minden letöltött év után. Ugyanennyit kapnak a halálvonatok túlélői. Az érintett személyek több kedvezményt kapnak, úgymint ingyenes orvosi ellátást, díjmentes utazást a közszállításban, 6 menet-jövet vasúti utazást I osztályon. Évente 1 alkalommal ingyenes kezelési jegyet kapnak, mentesülnek a rádió és televízió bérleti díjának fizetése alól, előnyt élveznek a telefon bekötésénél, és nem kell fizetniük a bérletért, kérésükre díjmentesen sírhelyet biztosítanak. A kérések benyújtási határideje 2001. március 31. - Ez nem egyenlő a nyilvános bocsánatkéréssel, mégis nagy jelentősége van, hiszen törvényszinten ismerték el azokat az atrocitásokat, amelyeket az erdélyi magyarság szenvedett el az akkori román hatóságok részéről - nyilatkozta Kerekes Károly képviselő. /Antalfi Imola: Újabb kárpótlási törvény. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 8./
2001. május 9.
A Kisebbségvédelmi Főosztály kezdeményezésére 1999-ben kormányrendeletet fogadtak el (105. számú), amely a Romániában az 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a között létező rendszerekben etnikai okok miatt zaklatott személyeknek bizonyos jogokat (kártérítést) állapított meg. A kormányrendeletet 2000-ben a 189. törvénnyel fogadták el, és a jogszabály az elmúlt évi novemberi 553. számú Hivatalos Közlönyben jelent meg. A képviselőház máj. 7-i ülésén Kónya-Hamar Sándor képviselő a miniszterelnökhöz intézett interpellációjában arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvény módszertani szabályozásainak hiánya miatt sok munkaügyi igazgatóság tehetetlen egyes felmerült problémák megoldásában, a szabályozás elmaradása önkényeskedésre, súlyos visszaélésre adott lehetőséget. A földvári vagy Targu Jiu-i lágerekben az említett időszakban fogva tartott nemzetiségi közösségek tagjai nem részesülhetnek a jogszabály jóvátételi előírásaiban, erre vonatkozó kéréseiket sorozatosan visszautasítják olyan indokokkal, miszerint az egyik láger csak politikai jellegű volt, a másikban nem tartottak fogva civileket, nem is létezett kényszermunka alakulat. Kónya-Hamar arra is felhívta a figyelmet, hogy ezúttal is a többségi lakosság érdekében kívánták alkalmazni a törvényt, és Maros megyében például értesítették az Észak-Erdélyből annak idején elmenekült románokat, hogy nyújtsanak be kártérítési kérést. A képviselő szerint a jelenlegi körülmények között ez a jóvátételi törvény csupán propaganda jellegű. /Propaganda jellegű az üldözött kisebbségek kártérítésének törvénye. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./
2002. december 28.
Egy esküvő és kilenc temetés - ez két év mérlege a 220 lelket számláló ploiesti-i Református Szórvány Egyházközségben. Hozzájuk tartoznak a craiovai, pitesti-i, Rimnicu Vilcea-i, Tirgu Jiu-i hívek is, együtt alkotják a ploiesti-i Református Szórvány Egyházközséget. A többnyire vegyes házasságban élő ploiesti-i magyarok csak a református istentisztelet idején válthatnak néhány szót anyanyelvükön. Nem könnyű a Bíró Tivadar református lelkész dolga sem, aki több száz kilométert utazik a szórványgyülekezetekhez. Karácsony előtt az imateremben tizenhárman hallgatták az igét. Ploiesti központjában egyszintes épület ad otthont a református parókiának. A házon található a megyeszékhely egyetlen kétnyelvű, magyar-román táblája is, amely a református lelkészi hivatal létét hirdeti. A 19. század közepén mintegy 250 református lelket tartottak nyilván Ploiesti-en, akik főleg a szezonmunka miatt érkeztek. Bíró tiszteletes két éve szolgál Ploiestiben. A Bíró tiszteletes felügyelete alá tartozó egyházközség több megyét foglal magában. Főleg azóta, hogy Rimnicu Vilcea-i lelkésztársa októberben Ausztráliába vándorolt. A szórványközséghez tartozó református gyülekezetek az elmúlt tíz év során jelentősen megfogyatkoztak. Miközben 1992-ben Prahova megyében még jelentős számú reformátust (és közel ezer magyart) tartottak nyilván, addig idén már csak 654-en vallották magukat magyarnak a megyében, és 220-an reformátusnak. Arges megyében, és itt főleg Pitesti-en jelenleg 1543 magyar nemzetiségűt tartanak nyilván, ebből ezer lélek római katolikus, 115 pedig református vallású. A 220 ploiesti-i református közül ellenben csak hatvanat sikerült megtalálni a tiszteletesnek. Prahova megyében és Pitesti-en például negyvenen, Rimnicu Vilceán 80-an, Craiován pedig ötvenen kérvényeztek magyar igazolványt. /Rostás Szabolcs: Egy esküvő és kilenc temetés. = Krónika (Kolozsvár), dec. 28./
1998. október 4.
A kommunista diktatúra erdélyi mártírjaira emlékeztek okt. 4-én Nagyenyeden, a római katolikus templomban. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök celebrálta a szentmisét, majd a plébánia udvarán felavatták az emlékművet. A leleplezést Mihai Horatiu Josan nagyenyedi polgármester végezte, Tempfli József felszentelte az emlékoszlopot, beszédet mondott Bustya Dezső református püspöki elnök, dr. Péter Miklós református egyetemi teológiai tanár, Kacsó Tibor, az Erdélyi 56 Bajtársi Társaság elnöke, Tófalvi Zoltán, a diktatúra mártírjainak felkutatója és Sándor Botond enyedi unitárius lelkész. Az emlékművet Vencel Árpád kolozsvári szobrászművész tervezte. Csupán néhány erdélyi mártír nevét jegyezték föl és az íratlanul hagyott két márványtábla jelzi, hogy még sok táblára lenne szükség valamennyi mártír nevének megörökítéséhez. Az emlékmű felirata: "In memoriam martyrium qui tempore dictaturae communistae mortui sunt - A kommunista diktatúra áldozatainak emlékére és az egyházmegye vértanú papjainak tiszteletére: Boga Alajos, 1954. szeptember 14. - ordinárius, Máramarossziget; Pálffy János, 1958, Marosvásárhely; dr. Marcalik Győző püspök, 1952, Zsilava; Sándor Imre - ordinárius, 1952, Ramnicu Sarat, fagyhalál; Szán István piarista tanár, elhurcolták; Gajdátsy Béla gyulafehérvári teológiai rektor, 1952, Nagyenyed; dr. Boros Fortunát; Bokor Sándor, 1972. június 13., a Dunából halászták ki; Fekete János, 1952, Targu Jiu, Ambrus György, 1960, brailai mocsarakban; Bardocz Mózes, 1945, földvári haláltábor, dr. Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök, 1953, Nagyenyed; dr. Schilling János ispán, 1948, Nagyenyed; dr. Szász Pál jogász, 1954, Ocnele Mari, éhhalál; Orbán Károly. Fogságba vetettek 11 evangélikus, 11 unitárius, 57 református, 182 római katolikus lelkipásztort és több tízezer "igaz ember!"... "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek." /Mt. 5,10./" /Győrfi Dénes: Mártírok emlékezete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./
2003. szeptember 1.
A Nagy-Románia Párt (PRM) a képviselőház művelődési bizottságában a Fájdalom Múzeumának létrehozását kezdeményezi Kolozsváron. A párt szerint a múzeumban mindazoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. Márton Árpád, az RMDSZ képviselője erre a hírre megjegyezte: Ha a leendő múzeumban helye van a szilágyippi és ördögkúti tragédiának, akkor helye van ott Szárazajtának és Csíkszentdomokosnak, de Földvárnak is, és minden olyan helynek és történetnek, amely Erdély népeinek szenvedését okozta. A kezdeményező PRM-s Radu Ciuceanu képviselő szerint a múzeumban azoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. A művelődési bizottság döntése szerint nem terjesztenek a képviselőház elé törvénytervezetet, ehelyett a bizottság javaslatot tesz Razvan Theodorescu kulturális miniszternek, valamint Kolozs megye tanácsának a Fájdalom Múzeuma létrehozásáról a Kolozsváron működő Erdélyi Történelmi Múzeum keretén belül. Márton Árpád, a művelődési bizottság tagja elmondta: "Semmi esetre sem lehet szó olyan múzeumról, amely csak a Horthy-rendszer alatt és csak a románok és a zsidók szenvedéseinek és meghurcoltatásának állít emléket. Erdély valamennyi népe és nemzete szenvedett a második világháborúban, akárcsak a történelem más pillanataiban, következésképpen Erdély valamennyi népének meghurcoltatását és fájdalmát be kell mutatni a leendő múzeumban". 1940 szeptemberében tragikus esemény helyszíne volt a Szilágy megyei Ördögkút és Szilágyipp. A második bécsi döntés nyomán bevonuló magyar honvédekre lőttek a helyi románság köréből orvlövészek, egy esetben pedig almáskosárba rejtett gránát robbant fel, és okozta több honvéd halálát, illetve sérülését. Megtorlásul a magyar tisztek egyike, bizonyos Szabó főhadnagy tömeggyilkossággal válaszolt, a megtorlásnak több román férfi, nő és gyermek esett áldozatául. Szárazajtán 1944. szeptember 26-án a gyilkosságairól és fosztogatásairól hírhedté vált Maniu-gárda rendezett vérfürdőt, amelynek során a helyi iskola udvarában a fegyverek segítségével összeterelt falustársak szeme láttára két székely férfit lefejeztek, további tizenegyet, köztük egy nőt agyonlőttek. Hasonló mészárlást rendeztek a gárdisták 1944. októberében Csíkszentdomokoson, ahol tizenegy székelyt, köztük egy 86 éves öregasszonyt lőttek agyon a Gábor-kertben. A Kolozs megyei Egeresen, a Bihar megyei Kőröstárkányban és Gyantán is több magyart végeztek ki román fegyveresek. Gyantán hiába kérte az egyik román férfi a kivégzést vezénylő Bride kapitányt: engedjék szabadon magyar feleségét és gyermekét, hiszen ő román, a tiszt hajthatatlan maradt. Amikor pedig a román férfi kijelentette, hogy akkor őt is lőjék agyon övéivel együtt, a tiszt őt is kivégeztette. Kőröstárkányban szintén 1944 őszén tisztázatlan körülmények között ismeretlenek megöltek egy román tisztet, megtorlásként a Maniu-gárda a falu és a szomszédos Kisnyégerfalva magyar férfijait gyanúsította. "Álljanak ki azok a románok, akik felelősséget vállalnak a magyarok ártatlanságáért" - szólította fel a falubelieket a román parancsnok, látván a megrémült magyarokat. Senki nem állt ki. Erre román szomszédjához fordult az egyik "letartóztatott" magyar férfi: "Marian, hát együtt gyermekeskedtünk, együtt nőttünk fel, jól ismersz, mi rosszat tettem én? " "De magyar vagy" - válaszolta a szomszéd, és Egyed Mihályt falustársaival együtt kivégezték. A második világháború magyar golgotái voltak még azok az internálótáborok, ahol teljesen ártatlan civilek ezreit tartották fogva, és százak vesztették életüket. Ilyen volt a focsani-i, corbeni-i, Tirgu Jiu-i, Rimnicu Sarat-i, caracali láger, ahol a dél-erdélyi magyarság szellemi-gazdasági elitjét tartották fogva, és itt is hunytak el emberek. Földváron 1942-45 között működött a haláltáborként elhíresült láger. Az 1944. augusztus 23-i román átállásig szovjet állampolgárságú embereket tartottak itt fogva, akik közül többen elhunytak. 1944. augusztus 23. után magyar és német hadifoglyok mellett észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyek ezreit internálták az Olt-parti lágerbe, ahol az eddig napvilágra került adatok szerint több mint 320-an, elsöprő többségben magyarok vesztették életüket éheztetés és járványos betegségek nyomán. A földvári haláltáborban történtekre a szomszédos Hídvég református parókiáján korabeli fényképekből, levelekből és tárgyakból álló kiállítás emlékeztet. /Benkő Levente: A háború okozta szenvedés mindenkinek fáj. = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./
2003. szeptember 11.
December 31-éig kérhetnek kárpótlást az etnikai alapon meghurcolt emberek. A második bécsi döntés nyomán a Romániában maradt országrészekből a visszatért Észak-Erdélybe menekült magyarok közül csak kevesen kérték a kárpótlást. Szakemberek szerint a magyar nemzetiségűek kárpótlását nehezíti, hogy még nem kerültek elő azok az iratok, amelyek a menekülő magyarok adatait rögzítik. Történeti források szerint az 1940. aug. 30-ai második bécsi döntést követően Dél-Erdélyből közel 200 ezer magyar menekült a Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan viszont legalább annyi román távozott a Romániában maradt országrészbe.A kárpótlást igénylő román nemzetiségű állampolgárok legnagyobb része azzal igazolja etnikai alapon történt meghurcoltatását, hogy amikor 1940 őszén Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekült, a román hatóságoknál jelentkezett, ahol nyilvántartásba vették, és segélyben is részesítették őket. Kolozsváron az utóbbi időben egyre többen keresik fel az állami levéltárat, amely kiállítja a kért dokumentumot. Kiss András kolozsvári nyugalmazott főlevéltáros szerint a Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarokat is minden bizonnyal nyilvántartásba vették a magyar hatóságok, a baj csak az, hogy erről még nem került elő irat. A nemzeti hovatartozása miatt 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a közötti időszakban meghurcoltak kárpótlásáról törvény rendelkezik. Valamennyi román állampolgár, akit a vonatkozó időszakban külföldi gettókba és koncentrációs táborokba hurcoltak, koncentrációs lágerekben vagy más helyeken fogva tartottak, kitelepítettek, kiutasítottak vagy menekülésre kényszerítettek, kárpótlásban részesül. Hasonlóan kárpótlásra jogosultak, akiket kényszermunkaosztagokba hurcoltak el, akik túlélték a "halálvonatot", akiknek férjét vagy feleségét nemzetiségi hovatartozása miatt kivégezték, és utólag nem házasodott újra. Az érintettek a besorolásuktól függően havi 300 ezer lejes juttatást kapnak a fogságban töltött minden hónapra, továbbá ingyenes gyógykezelésben és gyógyszeres ellátásban részesülnek, a városi közszállításban mindig, vasúton első osztályon, autón vagy folyami eszközön kísérőjükkel együtt évi 6 alkalommal ingyen utazhatnak. Emellett jár még évi egy ingyenjegy gyógyfürdőre, díjmentes rádió-, telefon- és televízióbérlet, elsőbbség telefonbeszerelésre, igénylésre pedig ingyenes nyughely.A nemzetiségi alapon történt meghurcolást kérésre az illetékes intézmények által kibocsátott hivatalos papírokkal lehet bizonyítani. Ilyen okmány lehet például a katonakönyv vagy a kényszermunkára hurcoltak esetén a pitesti-i 02405. számú katonai egység által kibocsátott bizonylat, de a tanúsító okmány származhat a Nemzetközi Vöröskereszttől vagy bármelyik koncentrációs táborból is. Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő elmondta: Maros megyében a Tg. Jiu-i lágert megjárt magyarok már kapják a kárpótlást. Kovászna megyében több mint 500 kérvényt tárgyaltak eddig, az esetek több mint 90 százalékában pozitív döntés született.Háromszéken több olyan egykori fogoly nyújtotta be kárpótlási kérelmét, akit 1944 őszén a barcaföldvári haláltáborba hurcoltak a román hatóságok. Az elbíráló testület azzal utasította el kérvényüket, hogy bár a benyújtott papírokból egyértelműen kiderül, hogy Földváron tartották őket fogva, nem igazolt az etnikai meghurcoltatás ténye. A kézdialbisi Bod András szerint igazságtalanság történt akkor is, amikor 1944 őszén otthonából sok társával együtt magyarságuk miatt Földvárra internálták, és most is, amikor kérvényét elutasították. /Benkő Levente: Csak a magyarok nem szenvedtek? = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./
2003. október 11.
A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./
2002. március 9.
1990 óta hat jogszabály jelent meg a témában, az etnikai üldözöttek kárpótlásának kérdése ma is csupán közeledik a megoldáshoz. A kárpótlások odaítélése továbbra is a megyei nyugdíjpénztárak illetékeseinek jóindulatától függ. Az RMDSZ–PSD protokollumban rögzített célkitűzések közül mindössze kettő teljesült az első határidőig. Ezek közül is az egyik csupán félig. Az egyezmény szociális vonatkozású fejezetében a felek többek között megállapodtak abban, hogy "korrekt módon alkalmazzák" az etnikai alapon üldözöttek kárpótlásáról szóló 189/2000-es törvényt; ennek érdekében a kormány febr. 28-ig kidolgozza a jogszabály végrehajtási utasításait. A 127-es kormányhatározat febr. 22-én életbe is lépett. A dokumentum azonban továbbra sem biztosítja a 189-es törvény "korrekt alkalmazását", ahogyan azt a PSD–RMDSZ protokollum megfogalmazza. Kerekes Károly képviselő, a kárpótlások témagazdája elmondta, a határozat több szempontból hiányos. "Az akkori események a mai értelmezésben úgy néznek ki, hogy Földváron hadifogolytábor volt, Targu-Jiuban pedig politikai üldözötteket tartottak fogva. Nem akarják elismerni, hogy ezek a lágerek megváltoztak egy adott pillanatban, és Földváron nem politikai üldözötteket tartottak fogva, hanem dél-erdélyi magyar értelmiségeket, Targu-Jiuba pedig nemcsak kommunistákat hurcoltak, hanem összeszedték a civil lakosságot" – magyarázta a képviselő. A jogok megállapításánál nem fogadják el az RMDSZ véleményét, holott a jogszabály kimondja, hogy az alkalmazás során a nyugdíjpénztáraknak konzultálniuk kell a kisebbségi szervezetekkel. Kerekes Károly elmondta, az RMDSZ nem tekinti lezártnak az etnikai üldözöttek kárpótlásának kérdését a 127-es kormányhatározat megjelenésével. /Szőcs Levente: Zaklatott etnikai üldözöttek. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./ Az egykori üldözötteket kérelmeik elfogadása után is igazi kálvária várja. A lap erre hozott fel példát. /Bakó Zoltán: További üldöztetések. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./
2004. július 23.
Nehézkesen halad az etnikai üldözöttek törvényének alkalmazása. A 2000-ben született jogszabály a román hatóságok által 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között származásuk miatt üldözött személyek kárpótlására vonatkozik. A deportáltakra, internáltakra vagy a transznisztriai „halálvonaton” elhurcoltakra. Azon erdélyi magyarok esetében, akik életüket veszítették a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vagy a gyantai vérengzésekben, illetve a Tirgu Jiu-i és földvári haláltáborokban, a járadékot házastársaik vehetik át. Ezt a kárpótlási törvényt kezdetben csak Maros megyében alkalmazták. Hargita és Kovászna megyében nagyon sok akadályt gördítettek azon kérelmező túlélők elé, akik csak tanúkkal tudták igazolni meghurcoltatásukat. Kolozs megyében pedig el sem fogadták a tanúvallomást, holott a törvény kimondja, ha valaki képtelen beszerezni a fél évszázaddal korábbi okiratokat, tanúkkal is bizonyíthat – nyilatkozta Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-képviselő, akinek nem kis szerepe volt a törvény „jobbításában”. Annak ellenére, hogy az RMDSZ és a kormánypárt, a PSD közötti tavalyi egyezményben is szerepelt a törvény betartási kötelezettsége, Kolozs megyében csak 2004 májusától kezdték alkalmazni. Eddig a Funar híveiből álló törvényszéki apparátus valamennyi kérést elutasította. – Azoknak a román nemzetiségűeknek is jár a kárpótlás, akik Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekültek. Az ő esetükben az Észak-Erdélyből menekülni kényszerült románok civil szervezete bocsátja ki az említett bizonylatot. Háromszéken 2004. júliusától kezdték el újra iktatni az etnikai üldözöttek kárpótlási kéréseit. Kovászna megyében eddig közel 900 kérést rendeztek. /Farkas Réka, Szucher Ervin: Kisebbségi törvény, többségi haszonélvezők. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./
2005. március 9.
Néhány éve meghalt Nagyenyeden Horváth Zoltán, a Bethlen Kollégium egykori természettudomány tanára, nemrég kísérték a temetőbe feleségét, Horváth Zoltánné Kézdialbisi Elekes Ida magyar-történelem szakos tanárnőt. A Horváth és Elekes-család Nagyenyed szellemi életének valaha meghatározó jelentőségű tényezője volt. A kommunizmus idejét keményen meg kellett szenvedniük: Targu-Jiu-i internálás, majd a birtokuk elkobzása, tanári állásuktól való megfosztás, házkutatások, szinte teljes elszigetelésük a kollégiumtól és a város magyarságától. Azonban a családot nem törték meg. Fizikai, majd tisztviselői munkával, falusi pedagógusi tevékenységgel kellett felcserélniük a Bethlen Kollégium katedráit. Az 1989-es fordulat után spontán módon köréjük gyűlt a város magyar értelmiségének egy része. Ettől kezdve lett barátságos otthonuk sokunknak szellemi eszmecserék, sokszor könyvcserék színhelye. Házuk mindig nyitva állt a jószándékú emberek előtt. Távozásukkal Enyeden egy kis magyar sziget szűnt meg. /Józsa Miklós: Eltűnt egy világ Nagyenyeden. A Horváth házaspár emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./
2005. március 17.
Március 14-én Újszentesen tartották a Temesvári Református Egyházmegye első negyedévi lelkészértekezletét, melyen magyarországi vendégek is szép számmal voltak jelen az egykori anyatelepülésről, Szentesről, de jöttek Szegedről és Hódmezővásárhelyről is. Dr. Higyed István emlékezett az 1905–1996 között élt és szolgált Ajtay Gábor lelkészköltőre, aki sokáig állt az újszentesi gyülekezet élén. Ajtay Gábor párját ritkító bravúrt hajtott végre a diktatúra idején: 1976-ban a templom és a parókia visszaperlésében pert nyert. Ajtay Gábor Targu Jiu lágerét is megjárta. Leleplezték a gyülekezet adományát, az emléktáblát, amelyet a gyülekezeti teremben helyeztek el, ezzel a terem az Ajtay Gábor gyülekezeti terem nevet vette föl. /Szakmáry Károly: Lelkészértekezlet emléktábla-avatással. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 17./
2005. december 29.
„Évtizedekkel ezelőtt úgy jöttünk ide, hogy kis idő múlva valahogy csak hazamegyünk. Aztán a nők férjhez mentek, a férfiak megnősültek, s szinte valamennyien itt ragadtunk” – kezdett az alig néhány száz fős Rimnicu Vilcea-i magyarság modern kori történetébe Stanescu Szabó Anna, az RMDSZ Valcea megyei szervezetének elnöke. Az iparosítás korszakában az ókirálysági városba sodródott magyaroknak nehéz volt megőrizni nemzeti identitásukat. Sokan beolvadtak, és hallani sem akarnak eredetükről. Akik vállalták nemzeti hovatartozásukat, ’89-ig jóformán nem is tudtak egymásról. Az együvé tartozás örömét az RMDSZ és a református egyház 1990 utáni megalakulása villantotta fel. Sokan megjelentek a székházban, bemutatkoztak, megkapták a magyar igazolványt, és azóta sem látta őket senki. Sokan nem tudták egymásról, hogy magyarok. Csorbai Lorándnak, a református gyülekezet új lelkipásztorának a 120 kilométerre lévő Craiovára és az annál is távolabb fekvő bányavidékre, Tirgu Jiura és Motrura is kell ingáznia. A nagyobb gondot az anyagiak jelentik, egy ilyen kis egyházközség nehezen tartja el a papját. Sikerült testvérkapcsolatot létesíteniük a Szeben megyei Vízakna reformátusaival. Az istentiszteleteket mintegy húszan látogatják, ünnepnapokon viszont kétszer ennyien is összegyűlnek a szász evangélikusoktól bérelt templomban. A római katolikus vallású magyarok a katolikus templomba mennek imádkozni, ha viszont anyanyelvüket akarják hallani, ide jönnek. A római katolikus pap, Balint Ioan nem beszél, nem is imádkozik magyarul. A református egyház és az RMDSZ Rimnicu Vilceán nem csupán szellemi és érdekvédelmi űrt tölt be, hanem valóságos kovásznak nevezhető. Máig sem tudják pontosan, hány magyar él a városban, mert a statisztikai hivatal nem hajlandó adatokat szolgáltatni. A 2004-es választásokon több mint hétszázan adták voksukat Valcea megyében az RMDSZ képviselőjelöltek listájára. A város magyarsága az evangélikus egyháztól bérelt székházban szokott hetente összejönni. /Szucher Ervin: Az újra felfedezett identitás. Sokáig nem is tudtak egymásról a Rimnicu Vilcea-i magyarok. = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./
2006. június 13.
Vita Zsigmond száz éve, 1906. június 16-án született Nagyenyeden. Élete és munkássága összefonódott iskolájával, a Bethlen Gábor Kollégiummal. Gyermekként élte át az első világháborút, a trianoni nemzeti tragédiát, átvészelte a dél-erdélyi magyar sorsot, részt vett a második világháborúban, magyar értelmiségiként megjárta a Targu Jiu-i láger poklát. Származása miatt megfosztották katedrájától, de megtörni nem tudták. 1928 őszétől mintegy két és fél évtizedig volt a Bethlen Gábor Kollégium magyar–francia szakos tanára. Ő figyelt fel elsőnek Sütő András tanítóképzős diák különleges írói tehetségére. Miután megfosztották katedrájától, az iskola könyvtárában élte át a diktatúra évtizedeit nyugalomba vonulásáig. A könyvtár gazdag kéziratanyagából sok dolgot nyilvánosságra hozott. Több mint ezer folyóirat- és lapközleménye, tanulmánya, önálló kötete az erdélyi művelődési örökség széles skáláját öleli fel. Ő lett Erdély, Nagyenyed és kollégiuma hűséges és legmegbízhatóbb krónikása. Legjelentősebb munkái a Tudománnyal és cselekedettel, a Művelődés és népszolgálat, Az enyedi kohó című tanulmánykötetek, az Áprily Lajosról, az emberről és a költőről írt monográfia, a Jókai Erdélyben c. összeállítás. Népmesegyűjteményekkel, tankönyvekkel, Gyulai Pál, Pósa Lajos és Gáspár János gyermekirodalmi munkásságának válogatásaival szolgálta a gyermekek nevelését. Vita Zsigmond 1998. január 1-jén halt meg Kolozsvárt, de halála után visszatért szülővárosába, az Őrhegy alji református temetőbe, felesége, szülei, szeretett iskolája mellé. /Józsa Miklós: Vita Zsigmond születésnapjára. Erdély és Nagyenyed krónikása. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 13./
2006. július 10.
Ramnicu Valceán rendezték meg július 8-án az Első Regáti Szórványtalálkozót, amelyre több mint kétszáz magyar érkezett Craiováról, Targu-Jiuból, Ramnicu Valceáról, Orsováról, Ploiesti-ről, Motruról és Szörényvárról. A találkozón beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-elnök, aki válaszolt a szórványban élő magyarok kérdéseire. Csorbai Lóránd református lelkész, a találkozó főszervezője, tíz hónapja a Ramnicu Valcea-i református közösség tiszteletese azt mondta, a lelkészek nagy része minél hamarabb szabadulni szeretne a regáti városból. „Sajnos a szórványmagyarság körében nagyon kevesen vannak, akik eljárnak templomba, és aktívan is részt vesznek a gyülekezeti életben.” – jelezte. Ramnicu Valceán az unitárius templom kicsinek bizonyult, emiatt a tágas baptista templomban gyűltek össze. A történet ezelőtt tíz évvel kezdődött, amikor egy Ramnicu Valcea-i magyar asszony kétségbeesett levele nyomán Vetési László református lelkipásztor magyarkeresőbe indult a regáti településekre. Első református istentiszteletét a város egyik kétszobás tömbházlakásában tartotta. „Nagyon sok minden változott, kevesebben vannak a városban, de többen vannak a templomban – hasonlítja össze a jelent a múlttal Vetési. – Bejárták az egész Havasalföldet, Szörényvártól Giurgiuig, magyarokat kerestek. Az EMKE hozott könyvtárat, és az RMDSZ helyi szervezete is megalakult. Vetési szerint a szórványban az egyházat tágabb értelemben kell venni, és tíz év alatt sikerült elérni azt, hogy Ramnicu Valceán vasárnaponként mindenki elmegy a maga templomába, aztán vallástól függetlenül eljön a magyar istentiszteletre is. – Ha én meghalok, kinek szóljon az asszony, hogy temessenek el? – kérdezi kétségbeesetten az orsovai Andrási Béla. – Meghalt egy református ember, Küküllővári Béla Orsován, és senki sem akarta eltemetni. Az orsovaiaknak végül mégis sikerült papot szerezniük, Makay Botond, a resicabányai református lelkész eltemette Küküllővári Bélát. A craiovai Kovács Péter József kezdeményezésére a prédikációk szövegét román nyelvre is lefordítják, hiszen a református istentiszteletre nemcsak magyar ajkú katolikusok, de románok is járnak. Serbanoaica Ilyés Klára, Targu Jiuból kitartóan harcol azért, hogy az ottani magyar közösségnek legyen honnan magyar szót tanulnia. Legfőbb célja jelenleg az, hogy – az RMDSZ segítségével – amolyan vasárnapi iskola formájában megszervezze a fakultatív magyar nyelvű oktatást. Önkéntest keres, aki megtanítaná az egykori bányászok Targu Jiuban maradt családjának gyerektagjait magyarul beszélni. Ehhez támogatást ígért Markó Béla RMDSZ-elnök. „A magyar közösségnek törvényes joga az is, hogy fakultatív rendszerben részesüljön magyar oktatásban” – tájékoztatta a szórványtalálkozó több mint kétszáz résztvevőjét Takács Csaba. Hozzátette, az RMDSZ vezetősége megvizsgálja, hogyan lehet egyvalakit foglalkoztatni, akár a Communitas Közalapítvány egy fiókjának kihelyezésével. Markó Béla arra tett ígéretet, hogy folytatják a szórványkollégium-programot, hogy minél rövidebb idő alatt megfelelő körülmények között lehessen biztosítani a szórványban élő összes magyar gyerek anyanyelvű oktatását. Nagy küzdelem folyik a megmaradásért Ploiesti-en is, az itteni magyar közösség egyik szóvivője a 68 éves Coman Vilhelmina. A ploiesti-i református templom felújításához kért támogatást, hiszen a két-három millió lej nyugdíjból élő hívek számára lehetetlen előteremteni az anyagi fedezetet. Bálint László brassói esperes lelkésztársaihoz hasonlóan azért küzd, hogy az anyagilag stabilabb körülmények között lévő gyülekezetek felvállalják a kis gyülekezeteket, a szórványban élőket. /Gujdár Gabriella, Tapasztó Ernő: Szórványsors vagy sorstalanság. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./
2007. augusztus 20.
Augusztus 19-én Ramnicu Valcea baptista templomában megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. „Ennyi magyar élne itt lent, Olténiában?” – csodálkoztak a megjelentek. A magyarázatot a kommunista rendszer idején szülőföldjüktől messzire szakadtak szórványsorsa nyújtja. A valceai, craiovai, motrui, ploiesti-i, orsovai, szörényvári és Targu Jiu-i magyarok sokáig jóformán nem is tudtak egymásról. Egyesek tudatosan nem vállalták identitásukat, mások férjhez menésük utáni, megváltozott vezetéknevük mögött rejtőztek. Megtörtént, hogy szomszéd a szomszédról, munkatárs a munkatársról nem tudta, hogy magyar. Az ország déli részén élő magyarokat megyehatárok és százával mért kilométerek választják el, de összeköti őket újrafelfedezett identitástudatuk. A hétvégi regáti szórványtalálkozóra közel kétszáz magyar jött el az Ókirályság több településéről. Egyesek Erdélytől távol született gyerekeikkel is magyarul beszélnek, mások számára a tavaly először megszervezett találkozó az anyanyelvhez és kultúrához fűző egyetlen, hajszálvékony kötelék. A valceai román baptistáktól kölcsönkapott templomban a helyi nyugalmazott tanítónő tolmácsolásában felhangzott a Szózat. Tízéves fennállását ünneplő Ramnicu Valcea-i református gyülekezet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a brassói egyházmegye segítette őket. Lelkészeket küldtek Olténiába, akik talpra állították a református gyülekezeteket. A magyarok felkutatása 1996-ban kezdődött el a térségben, majd 1997-ben, Csiha Kálmán püspöksége alatt megalakult az első valceai református gyülekezet. Egy év múlva létrejött a motrui és a Targu Jiu-i, 2000-ben pedig a craiovai. Az egyház képezte az RMDSZ helyi szervezeteinek melegágyát is. Targu Jiun a héten RMDSZ-székházat avatnak. Ugyanitt román nemzetiségűek is beléptek a szövetségbe, alelnöki tisztséget is szerezve. „Kik voltunk eddig mi itt?” – tette fel a kérdést Farkas Béla dési származású, évtizedek óta Valceán élő hidrológus. „Kallódó Erdély-darabok”, ahogy egyszer volt lelkészük, Kovács István fogalmazott. „Sokan közülünk utólag ismerik be: életük nagy tévedése az volt, hogy vegyes házasságban élve, nem tanították meg gyerekeiket magyarul” – vélekedett Zsold Béla Bukarestben szolgáló lelkipásztor. „Gorj megyében például a 630 magyar nemzetiségű lakos többsége a bányavidékre telepedett férfi. Ám egy férfinak mindig nehezebb megtanítani a saját anyanyelvére a gyermeket, mint egy nőnek. Éppen ezért nyelvkurzusokat kellene szervezni” – fejtegette Serbanoaica Ilyés Klára, az RMDSZ Targu Jiu-i szervezetének elnöke. A ma is székely tájszólásban beszélő asszonyt büszkeséggel tölti el, hogy oltyán férje nemcsak megtanult magyarul, de ő is felvette párja vezetéknevét /Szucher Ervin: Megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. = Krónika (Kolozsvár), aug. 20./
2007. augusztus 27.
Kisebbségnek lenni mindenütt nehéz, nekünk az utóbbi kilencven esztendőben sehol sem volt könnyű. Mégis különbséget lehet tenni azok között, akik Erdélyben, főleg tömbvidéken próbálják megőrizni magyarságukat, és azok között, akik máshová szóródván, a nagy többségben békés módon föloldódván, munkát, energiát, álmot, tervet fordítanak arra, hogy nyelvüket, kultúrájukat megőrizzék – jelentette ki Markó Béla augusztus 24-én Targu Jiuban, a Gorj megyei RMDSZ-szervezet új székházának avatásán. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 27./
